Az edzéseink legtöbbször két részből állnak. 

Az első részben elsajátítjuk az adott mozdulatokat, illetve értelmezzük, hogy ennek mikor, mi az értelme, és milyen hatással van az ellenfélre (értő tudás), stb. 

A másik részben a tanultakat „élesben” csináljuk, vagyis a gyakorolt mozdulatokat meccsszerű helyzetekbe rakjuk, ahogyan ott előfordulnak.

Az utóbbi hetekben észrevettem, hogy ha az 1 az 1 elleni játéknál (és nem párharcnál, mertaszavaknakerejevanésnemmindegy,hogymitmondunk… :O ) csak a célra figyelnek a játékosok, hogy cselezzék ki a védőt és lőjenek gólt, akkor könnyen feszessé válhatnak.

Egy esetnél egyértelműen érezni lehetett, hogy a játékosok befeszültek és csak a célra figyeltek. Szó szerint harcoltak és küzdöttek, izzadságszagú volt az egész. 

Ennek sokan örülnénk, de én nagyon nem, hiszen ez nem a mi utunk! 

Ezt a magyar észjárással egyértelműen tudom bizonyítani, ugyanis a magyarság gyökereiből nem a kőkemény küzdelem és harc jön, hanem a váratlan, előre ki nem számítható pillanatok. Ezt csakis az ész használatával és az érzelmek megélésével lehet elérni!!! Ezzel ellentétben a nagy harcban és küzdelemben legtöbbször nem kell ész, érzelem meg pláne nem, mert egyrészt nincs idő ezekkel foglalkozni, másrészt aki keményebb, az nyer. Elvileg…

De szerencsére ez így nem igaz, csak egy tévhit!

Akkor lehetünk sikeresek, ha az önmagunkból jövő játékot játsszuk. Erre mondta példának Kovács Ferenc mesteredző, hogy: „Egy yorkshire-i sertést hiába nevelünk úgy, mint egy mangalicát, abból soha az életben nem lesz mangalica, mert más van a génjeiben!”

Pontosan ez van a labdarúgásunkkal is. Hiába akarjuk, hogy vérre menő küzdelmet és harcot vívjanak a gyerekeink, rohanjanak ész nélkül, ezzel soha nem tudunk maradandót alkotni, mert egyszerűen nem ez jön a magyarságból! 

Na de visszatérve.

Ezen az edzésen, amikor a célt helyezték az előtérbe a játékosaink, akkor egyrészt feszesebbek lettek és egyértelműen romlott a technikai színvonaluk és ezek esztétikuma is. Illetve önmagukhoz képest romlott a hatékonyságuk is, kevesebbszer jártak sikerrel.

Megállítottam egy idő után az edzést, odahívtam őket és elmondtam, hogy mit láttam. 

„Srácok! Azt érzem, hogy feszesebbek vagytok, olyan, mintha túlságosan a célra figyelnétek. Mi a labdarúgás? Jön is a válasz: Hát művészet! Így igaz. Akkor kérlek Titeket, hogy most ne akarjátok elérni a célt, hibázzatok, nem érdekel. Egyet kérek. Fejezd ki önmagad! Mutass valami szépet, és ne foglalkozz vele, hogy sikerül-e gólt lőnöd!”

Legnagyobb megdöbbenésemre ezután drasztikusan megváltozott a helyzet!

Előjöttek a gyönyörű mozdulatok, ellazultak az izmok és újra szép és laza megoldások kerültek előtérbe!

És ami az egészben a legfélelmetesebb, hogy az eredményesség hihetetlen módon javulni kezdett, csak úgy röpködtek a gólok. Csak immár vigyorral a srácok arcán és elképesztően csodálatos mozdulatokkal kísérve.

Gyanússá vált a dolog és a többi edzésen is elkezdtem erre figyelni.

Az egyéni képzéseinken és a csoportos edzéseinken is ugyanezt tapasztaltam. Elmondtam, mi a feladat (mi a cél) az éles részben, és elkezdtük. A gyerekek legtöbbször befeszültek, ha számoltuk az eredményt (ha a célra figyeltünk), de ahogy feloldottuk, és az önkifejezésre biztattam őket, akkor megint eljött a csodák világa!

Azóta ezt a tapasztalatot beépítettük a módszerünkbe, és ezzel tesszük hatékonyabbá a foglalkozásainkat.

Mindenkinek bátran ajánlom, hogy bátorítsa önkifejezésre és szép mozdulatokra a gyermekét vagy a játékosait. Csodákra fog lelni!

Tudom, furán hangzik. De bizony úgy sokkal eredményesebbek leszünk, ha nem a célra figyelünk, hanem arra, hogy élvezzük ezt a játékot! 

És abban egész biztos vagyok, hogy ha valaki ezt hosszú távon csinálja, abból könnyedén lehet világszínvonalú játékost kinevelni. Ugyanis mindig azok a játékosok értek el a legnagyobb csúcsokig, akik önmaguk lehettek a hibáikkal együtt, és nem kellett egy sablon képzés (pl.: hajtsál, küzdjél, ütközzél, harcoljál, gyilkoljál) sablon bábuivá válniuk.

Kérek mindenkit szeretettel, hogy nézzék vissza Messi első barcás meccsét! Nézzék meg, hogy hányszor vállalkozott cselre, és hányszor sikerült neki! Segítek, sokszor vállalkozott és alig sikerült neki, szinte mindig leszerelték, egy teli stadionban, bemutatkozó meccsén a felnőttek között… Az ellenfél vezetett 2–0-ra, Messi két ziccert is rontott, és folyamatosan leszerelték. Nem feszítette be a cél, hanem önmagát adta!

Alább Messi összes labdaérintése látható az első meccsén:

Vajon ezt egy olyan magyar játékos is meg merné tenni, aki nem lehetett önmaga az évek során (mert nem szabadott hibáznia), és a mérkőzéseken csak bemutatja azt, amit elvárnak tőle, és nem önmagát fejezi ki?

Messi önmaga lehetett a hibáival együtt, és klasszis lett. A mi gyerekeink többnyire nem lehetnek önmaguk, és feszengve görcsölnek a cél felé.

„Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel létrehoztuk őket.”  – Albert Einstein

Facebook
Facebook